Friss, ropogós: a Copydan-ügy (1. rész)

A magáncélú másolatokra tekintettel fizetett díjak kérdése nem először - és feltételezhetően nem is utoljára - bukkan fel a blogon. A 2015. március 5-én hozott Copydan-ügy újabb mérföldkövet jelent a témakörben: az előzetes döntéshozatalra utalt egyik kérdés ugyanis arra vonatkozott, hogy a mobiltelefonokban található memóriakártyák után beszedhető-e a díj. Az ítélet elemzésének két bejegyzést szentelünk: az első rész a tényállással és mobiltelefonokban található memóriakártyák egyes jellemzőivel kapcsolatos kérdésekkel foglalkozik. A második rész a díjazás visszatérítéséhez vagy a díjazás megfizetése alóli mentesüléshez való joggal, illetve az ítéletben elemzett további kérdésekkel foglalkozik.

Először is lássuk a feleket: egyrészről Coypdan, a magáncélú másolatra tekintettel fizetendő díjak beszedésére, kezelésére és felosztására felhatalmazott közös jogkezelő szervezet, másrészt pedig  nem más, mint Nokia az alapügy szereplői. Ez utóbbi - közismert módon - mobiltelefonokat értékesít (azaz csak értékesített, egészen addig amíg a mobiltelefonokat gyártó részlegét meg nem vette a Microsoft, de ez a jogtudomány egy másik sötét bugyrára vonatkozik) oly módon, hogy azokat üzleti vállalkozások számára adja tovább, akik ezeket mind magánszemélyek, mind pedig más üzleti vállalkozások számára értékesíti. (Ugye ismerős a Padawan-ügyben lefektetett kritérium az üzleti és magáncélú felhasználási módok közötti megkülönböztetésről?)

A Bíróság megállapítása szerint mindegyik mobiltelefon rendelkezik belső memóriával, bizonyos modellek pedig a SIM-kártyán kívül más memóriakártyával is (közkeletű nevükön okostelefonok), amelyek alkalmasak arra, hogy a telefon elsődleges funkcióihoz kapcsolódó adatok (úgymint telefonszámok) tárolásán kívül a telefonnal rögzített fotók, sőt akár zeneművek, filmek, vagy más védelem alatt álló művek tárolására is alkalmasak (többek között ettől okosak, ugye).

Fontos a két memória elkülönítése: a felek ugyanis abban egyetértettek, hogy a védelem alatt álló művek tárolása rendszerint a memóriakártyán történik, viszont a felhasználó az alapbeállítások megváltoztatásával akár ezeket a telefon belső memóriájában is tárolhatja.

Nem meglepő módon a Copydan álláspontja szerint ezek után a memóriakártyák után is meg kellene fizetni a magáncélú másolatra tekintettel fizetett díjazást, kivéve a "különösen alacsony adattárolási kapacitású" memóriakártyákat (14. pont).

A Nokia ezzel szemben azt állítja, hogy nem kell díjazást fizetni (1) a nem jogszerű többszörözések után (lásd: ACI Adam-ügy), (2) az olyan művek után, amelyek valamilyen online boltból, a jogosult engedélye alapján kerültek letöltésre. Vagyis a Nokia szerint csak azok után a másolatok után lehetne beszedni a díjazást, amelyek a jogosult engedélye nélkül készültek.

"Márpedig a mobiltelefonokban használt memóriakártyák csak ritkán tartalmaznak ilyen másolatokat, és ezért e másolatok után díj nem követelhető." (15. pont)

Megjegyzés #1: vagyis leegyszerűsítve az érvelést a Nokia azon az állásponton van, hogy a mobiletelefonokra a védelem alatt álló művek jellemzően két módon kerülnek: vagy legális formában, valamilyen alkalmazáson keresztül, vagy pedig fájlcserélés eredményeként.

Az alapügyben eljáró dán bíróság egyedül nem birkózott az üggyel, így került előzetes döntéshozatali eljárás keretében az EUB elé, aki az alábbi érveléssel állt elő.

1. A Bíróság azt a kérdést vizsgálta először, amelyik lényege abban állt, hogy az InfoSoc-irányelv 5. cikk (2) bekezdés b) pontjával ellentétes-e az a nemzeti szabályozás, amelyik díjazást ír elő az olyan többfunkciós adathordozók tekintetében, mint például a mobiltelefonokban használt memóriakártyák, függetlenül attól, hogy ezeknek az adathordozóknak fő funkciója-e a magáncélú másolatok készítése.

Az EUB mindenekelőtt összefoglalja a méltányos díjazás kapcsán eddig született ítéleteket, mivel ezekkel már több ízben foglalkoztunk, ezek ismertetésétől ehelyütt eltekintünk. Arra az elemre híjuk fel mindössze a figyelmet, hogy a következetes ítélkezési gyakorlat alapján az adathordozók magáncélú másolat elkészítésére való puszta alkalmassága igazolja a díjazás beszedésének létjogosultságát.

Vagyis a Bíróság következetesen ragaszkodik korábbi ítélkezési gyakorlatához, amikor az alábbi megállapítást teszi:

"főszabály szerint nincs jelentősége annak, hogy valamely adathordozó egy- vagy többfunkciós, sem pedig annak, hogy a többszörözési funkció adott esetben másodlagos a többi funkcióhoz képest, amennyiben a végfelhasználók várhatóan kihasználják az említett adathordozó valamennyi elérhető funkcióját." (26. pont)

A többfunkciós jelleg, és ebből adódóan a másolatkészítési funkció másodlagossága a díjazás mértékének megállapításánál jöhet szóba. Ha pedig bebizonyosodik az, hogy ezt a funkciót a gyakorlatban szinte sosem használják, akkor lehetséges az, hogy ez a funkció nem eredményezi a díjfizetési kötelezettség keletkezését, amennyiben a jogosultakat ebből adódóan érő hátrány csak minimálisnak tekinthető.

Összefoglalva a fent elmondottakat: alapvetően lehetőség van a memóriakártyák után díjfizetési kötelezettség megállapítására, a díjazás mértékének meghatározásánál azonban figyelemmel kell lenni arra, hogy ezeknek a kártyáknak nem elsődleges funkciója a magáncélú másolatok elkészítése. Amennyiben a végfelhasználók nem is használják ki ezt a funkciót, úgy lehetséges, hogy ezek az adathordozók a jogosultaknak csak minimális hátrány okozására alkalmasak, vagyis nem keletkeztetnek díjfizetési kötelezettséget.

2. A másodikként megválaszolt kérdés a memóriakártyáknak azt a tulajdonságát járja jobban körül, hogy azok a készülékből eltávolíthatóak-e vagy abba beépítettek. A kérdést feltevő bíróság arra volt kíváncsi, hogy ellentétes-e az uniós joggal a nemzeti szabályozás abban az esetben, ha díjfizetést írt elő a memóriakártyák után, amelyek másodlagos funkciója a magáncélú másolatok elkészítése, de nem ír elő olyan eszközök belső memóriája (pl. MP3 lejátszók) után, amelyek elsődlegesen erre a célra alkalmasak.

A kérdés megválaszolását a Bíróság az egyenlő bánásmód elvének tiszteletben tartására építi fel. Vagyis

"a tagállamok nem rendelkezhetnek a méltányos díjazás olyan feltételeiről, amelyek igazolatlan egyenlőtlen bánásmódot vezetnek be azon gazdasági szereplők különböző csoportjai között, amelyek a magáncélú többszörözésre vonatkozó kivétel körébe tartozó, összehasonlítható árukat értékesítenek, vagy pedig a védelem alatt álló teljesítmények felhasználóinak különböző csoportjai között." (33. pont)

A dán nemzeti szabályozás esetében pedig egymástól elkülönítésre kerülnek a digitális többszörözési funkcióval rendelkező készülékekből eltávolítható adathordozók és az ilyen készülékektől elválaszthatatlan alkotóelemek. Majd a Bíróság kiemeli azt is, hogy ez a gondolatmenet alkalmazható a mobiltelefonokba beépített és azokból eltávolítható memóriakártyák esetén is.

Megállapítja azonban, hogy a különbségtétel lehet indokolt, amennyiben a beépített és eltávolítható memóriakártyák a méltányos díjazáshoz kapcsolódó szempontok alapján nem összehasonlíthatók. Különösen annak a körülménynek a figyelembe vétele lehet indokolt, hogy az eltávolítás megkönnyítheti ugyanazon műveknek más adathordozókon történő további többszörözését.

Ha viszont összehasonlítható adathordozókról van szó, abban az esetben vizsgálni kell azt, hogy igazolt-e a méltányos díjazás nemzeti rendszeréből következő eltérő bánásmód. Ez is igazolható lehet abban az esetben, ha a beépített adathordozók után a jogosultak más formában kapnak méltányos díjazást.

A bejegyzés folytatása előreláthatólag holnap érkezik. A magáncélú másolásra tekintettel fizetett díjak témakörében született korábbi blogbejegyzések pedig elérhetőek itt.